A hobbim születése

Vértesacsán a József Attila utca megy ki a tóhoz. Régen az alsó sor csak az utolsó házig volt aszfaltos, majd agyag és por. Természetes, megszokott volt, hogy nyaranta itt ledobták a helyi lányok a papucsot, szandált, és mezítláb sétáltak a tóhoz. Gyakran jártam ki túrázni, helytörténeti kutatásokat végezni -ez a másik hobbim- akkor ügyet sem vetettem a nyomokra.
Aztán 2001 -ben leaszfaltozták az utat.
Egy szeptemberi napon mentem Túrázni az aszfaltos úton. Jó dolognak tartottam, nem süppedek a sárba... de azért fura is volt. Szokatlan; ha így tetszik.
A poros nyári út jutott eszembe, mikor a leányok rúgták a port.
Aztán a meleg-völgyben, ahol levágtak egy kanyart: ott, a régi útszakaszon megláttam pár nyomot a szikkadt, repedezettre száradt agyagos úton. Sarkon fordultam, és haza siettem gipszért. Több alkalom nem lesz, gondoltam.
Pár nap múlva jött is az esős időszak. Azóta ha arra járok, gyakran eszembe jut a hobbim születése...
Aztán 12 évvel később a padláson megtaláltam őket véletlen. Nem akartam hinni a szememnek.
Kevés ilyen mulandó dolog van, mint a lábnyom, amit magunk mögött hagyunk.
Pedig szimbolikus dolog, amit gyakorta emlegetünk versekben, dalokban...
Sétálsz a határban, egy szép nap emléke marad a szívedben.
Nyomokat hagysz, de azokat oly hamar elfújja a szél, elmossa az eső.
Vagy elsöpri egy arra robogó kocsi...
Senki nem is gondol rájuk.
Csak én. Mert egy pillanat, és egy egyén közös, szimbolikus emléke
És nincs két egyforma nyom sem. Azokból mindig csak egy van!!!